Nézlek, zuhanok, veled, érted akarok, Te miért nem?

 Utálni szeretnélek, de bárhogy próbálom képtelen vagyok rá. Nem tudok egyetlen negatív jelzőt sem rád aggatni, pedig annyira nagyon szeretném. Túlontúl szeret a szívem téged.

Itt ragadtam egy útvesztőben, hiába keresem a kijáratott, elvesztem. Nem tudom mit is szeretnék jobban, hinni, hogy egy kicsit azért mégis számítottam neked, vagy kiirtani ennek az érzésnek minden csiráját.

Nem tudtok segíteni, hiába próbáltok. Látom a szemeteket, a kezeiteket amik erősen ölelnek, hogy semmi baj, lesz ez jobb is. Látom az elveszettségeteket is, hogy nem tudjátok mit tegyetek ami megállítaná a könnyeimet. De erre nincsenek szavak. Elvesztettem magam, túlléptem egy határon ahonnan már nehéz lesz visszalépni, ami túlmutat már a méltóságon is.

Hiába tapogatózok a kiút után, folyton csak a nyirkos falakba ütközöm. Nincs fény, nincs remény.

Tudom, hogy csak meg akartok menteni magamtól, a közös emlékek súlyától. Valahol persze én is tudom, hogy ezt kellene tennem, de nem maradt erőm sem.

Régen, gyermekként éreztem magam ennyire elveszve, az is azért volt mert túl naiv voltam. Gyerek voltam, aki elhittem a lehetetlent.

Végül pedig jöttél te és egyetlen mosolyoddal felállítottál a földről. Újra mosoly volt az arcomon és a szívemben egyaránt. De mire körbenéztem te itt hagytál egyedül, az összes közös emlékünkkel együtt a szívemben...